Novella: Exitus

Ki szereti a novellákat? 
Na, ki? 
Senki? XD 
Oké! Nem baj. :D 
Én azért írtam egyet :P
Nem vagyok profi író, de szeretek írogatni. Novellát még egyet se írtam, ez is hirtelen jutott eszembe. (Jobban mondva nem is eszembe jutott, hanem hasonlót álmodtam) :D Szóval nem tökéletes. Nem nagy szám, de azért nekem tetszik. Esetleges elírásokért, hibákért előre is bocsi. Köszi, ha netán valaki arra vetemedik, hogy elolvassa XD

Tartalom szerűség:
Egy lány... Egy nap... Egy furcsa kastély... De mi történt valójában?
Zoénak választania kell... Vajon, hogy dönt? 

Exitus

A felismerés villámcsapásként hatol a tudatomban. Nem igazán tudom, hogy mi érte ezt el. Talán a szörnyű ízű alkohol, de azt hiszem inkább a vér látványa. Sosem bírtam a vért. Úgy érzem magam, mintha köd szállt volna a tudatomra. Tudom, mit teszek és mélyen legbelül érzem, hogy nem helyes itt lennem… Mégis maradok. Itt mindenki annyira jól érzi magát, és én is boldog vagyok. De az élettelen holttest a lábaim előtt csakis engem zavar. Az is lehet, hogy csak én látom. Úgy tűnik, hogy a többiek tudomást sem vesznek róla. A nő kék íriszei fennakadtak. A szájából vékony vércsík folyik egészen az álláig. Selyem ruháját átitta a vér. A borospohár kicsúszik a kezemből, és a földön megannyi szilánkra törik. A bor és a vér összekeveredik.

Meg kell erőltetnem az elmémet, hogy eszembe jusson hogyan kerültem ide. Kezemet a homlokomhoz emelem. Ujjaimat fehér szatén kesztyű fedi, és az egyiken vörös rubin gyűrű díszeleg. Abroncsos ruhám alja a földet söpri. Sőt, az alját vér áztatja. Ijedten lépek egyet hátra, és egy mellkasba ütközöm. Mélyet lélegzek. Nem kell megfordulnom. Tudom, hogy ki áll mögöttem. A vendéglátónk. Ujjai lágyan a csuklómra fonódnak, és a táncparkettre húz. Szembefordít magával, és engem elkápráztat a tökéletessége. Nem. Nem. Nem. Most arra kell koncentrálnom, hogy hogyan kerültünk ide. Szemeimet körbefuttatom a báltermen. A többiek is mind itt vannak. Jól érzik magukat, és szemükön mintha fátyol terülne el. Biztos vagyok benne, hogy néhány perce én is pont így festettem. Ő vajon látja a különbséget? Kérlek, ne vegye észre! Anna pörög el mellettünk, és mosolyogva int nekem.

• Gond van? – suttogja a fülembe, és én összerezzenek. Megrázom a fejem. Egyre tisztábban emlékszem. Csak még néhány perc…
  Buszra szálltunk az osztállyal. Az utolsó közös kirándulásunk lett volna. Viszont a sofőr eltévedt, és valami ködös erőbe kerültünk. Sehol egy lakóház, vagy világítás. Mindenki kezdett pánikba esni, de akkor megpillantottuk a kastélyt. Több emelet magas, legalább hat. Különböző szárnyai jobbra-balra szerteágaztak. Minden ablakon keresztül fény szivárgott ki. Minden emeletet vízköpődémonok díszítettek. Elámultam a részletesen kidolgozott szobroktól. Az oszlopokat rózsák és más kúszónövények díszítették.
• Megkérdezem őket, hogy tudják-e, merre kell menni a panzióba – szólalt meg az osztályfőnök. Kissé feszengve leszállt a járműről, és hamarosan elveszett a ködben.
• Elég hátborzongató egy hely – jegyezte meg Jace a mögöttem lévő széken. Én nem gondoltam így. Gyönyörűnek találtam. Csábítónak. Nem sokkal ezután egy villám sújtott a közeli fába. Mindenki felsikított. Az eső szakadni kezdett. Ezek után az osztályfőnökünk visszatért, és az arca gondterheltnek tűnt.
• A telefonok nem működnek – közölte. – A panzió pedig egy napi út. Jól eltévedtünk – szúrós pillantást lövellt a sofőr felé, aki behúzta a nyakát. – De ezek a kedves emberek megengedték, hogy maradjunk éjszakára – mosolygott. Nem voltam oda az ötletért, bármennyire is tetszett a kastély. Mind összeszedtük a cuccunkat, és futva mentünk a bejáratáig. Akár egy régi filmben, komornyik várt minket. Frakkba volt öltözve, és haja hátra volt zselézve. Úgy festett, mint egy pingvin.
• Üdvözlöm önöket – köszöntött minket. Mi meg csak makogni tudtunk, és nagy nehezen kipréseltünk valamit a szánkon. Újabb komornyikok jelentek meg, és elvették a csomagjainkat.
• Kérem kövessen! Megmutatom a szobáját – szólt, és mind más irányba indultunk. Zavarban voltam az udvariasságuktól. Úgy éreztem magam, mintha a múlt századba kerültem volna. Arra gondoltam, hogy a kastély biztos gazdag nők és férfiak szórakozási helye, akik a régi időkbe akarnak csöppenni. Bevezetett egy szobába, letette az ágy mellé a bőröndömet, aztán kihátrált. Mielőtt becsukta volna az ajtót, még azt mondta:
• Egy óra múlva visszajövök. Kérem, addigra készüljön el. Az ajtó mögött megtalálja a fürdőt, a szekrényből pedig válasszon egy ruhát. Az uram szeretne magukkal találkozni.
  Értetlenül bólintottam, majd magamra hagyott. Forró fürdőt vettem, aztán törölközőbe csavarva a szekrényhez léptem. Rengeteg ruha volt benne. Mind báli ruhák. Rövid, hosszú, abroncsos, uszályos. Elképedtem. Éppen megpillantottam egy éjkék ruhát, amin a kövek megannyi csillagnak tűntek. Lágyan omlott egészen a padlóig, és szinte az egész hátamat megmutatta. A mellem alatt egy vékony öv húzódott. Valamennyit engedni láttatott a dekoltázsomból, de nem volt hivalkodó. Egyszerű volt, de gyönyörű. Fehér könyékig érő kesztyűket vettem fel hozzá. Ezt a ruhát választottam. Ez a ruha van most is rajtam.
  Nem sokkal miután felvettem a ruhát, egy szobalány kopogtatott az ajtón, és lágy hullámokat varázsolt a hajamba, majd egy kék rózsát tűzött bele. Aztán végig vezetett egy hosszú folyosón. Beszálltunk egy rozogának tűnő liftbe. Rengeteg gomb volt rajta. Egy dolgozó szobába léptünk, és láttam, hogy a többiek is ott voltak. Mindenkin szép ruha volt. Vártunk már egy ideje, így az ablakhoz lépkedtem, és kezemet az üvegre tapasztottam. Az eső annyira zuhogott, hogy szinte ki se láttam. Emlékszem, hogy libabőrös lettem, amikor az ajtó kinyílt, és belépett rajta a házigazdánk. Megfordultam, és ezüst szemekbe fúródott a tekintetem.
• Üdvözlöm önöket! A nevem Exitus, az enyém a birtok és a kastély – mosolygott. Kedves volt és megnyerő. Szinte mindenkit rögtön elvarázsolt. Beszélgetni kezdett velünk. Én inkább távolabb húzódtam, és hozzá se szóltam, csak figyeltem. Néztem az állán a mélyedést, a szeme alatti anyajegyet, a hosszú szempilláit, a telt ajkait, sötét haját. Túl tökéletesnek találtam a külsejét, mintha csak most álmodtam volna meg őt. Rám pillantott. Ezüst szemeiben érdeklődés csillogott. Lefejtette magáról két osztálytársnőm karját, és elém lépkedett.
• Gond van? – suttogta pont úgy, mint az imént.
• Kellene, hogy legyen? – húztam fel egyik szemöldököm. Ajkaira féloldalas mosoly húzódott. Gyengéden a kezébe fogta a kezem.
• Hogy hívnak? Még be se mutatkoztál.
• A nevem Zoé.
  Fény csillant a szemében.
• Csodás név. Tudod mit jelent?
  Egyik szemöldökömet felvontam. Sosem érdekelt, hogy mit jelent a nevem. Megráztam a fejem.
• Élet – suttogta.
  Aztán mi történt? Exitus inasai tálcán italokat hoztak és bár nem akartam inni, mégis megtettem. Úgy éreztem mintha berúgtam volna, de nem szédültem és nem csináltam semmi ostobaságot. Csupán jó kedvem támadt. A többiek is így voltak vele. Minél többet ittunk a borból annál kevesebbet beszéltünk arról, hogy haza kell mennünk és egyre kevesebbet nyafogtak egyesek, hogy nem működik a mobiljuk. Egy idő után el is felejtettem, hogy egyáltalán el kellene hagynunk a kastélyt. Most pedig itt táncoltam a bálterem közepén, vele. Az időérzékemet már rég elveszítettem. Vajon mennyi idő telt el azóta, hogy itt vagyunk? Egy óra? Kettő? Talán egy egész nap?
• Érdekes vagy – szólal meg. Ijedten pillantok rá.
• Nem értem – erőltetek egy apró nevetést. Nem túl meggyőző.
• Miért küzdesz?
  Megdermedek. Mind a ketten megállunk. Körülöttünk folytatják a táncot, csak mi állunk.
• Itt mindened megvan. Boldog vagy. Nem kell félned, nem érzel fájdalmat – mondja és végig fogva tart a tekintetével.
• Haza akarok menni – suttogom.
• Miért?
• Mert ez csak illúzió.
• Nem az. Valódi. Ez a mi valóságunk. Nézz csak köbe. Mind boldogok.
• Én… – kezeimmel eltolom magamtól, és futni kezdek. Egy percre megállok és szemeimmel barátnőmet keresem.
• Anna – kiáltom, amikor végre észreveszem. Megfogom a kezét, és elszakítom a táncpartnerétől.
• Mi az? – mosolyog rám.
• El kell mennünk!
• De én nem akarok – ráncolja a homlokát.
• Haza kell mennünk. Anyukád biztos nagyon aggódik érted. Szóljunk a többieknek, és induljunk – kérlelem. Megrázza a fejét.
• Sajnálom Zoé, de a többiek sem akarnak elmenni.
• Micsoda? De hiszen…- hebegek. – Emlékeztek? Emlékeztek, hogy mi történt?
  Anna nem válaszol, de a kezeit kezdi tördelni. Szóval igen. Ő legalábbis biztosan emlékszik.
• Miért nem maradsz velük? – Megfogja a kezemet. – Annyira jó itt – mosolyog. Elrántom a kezem. Kifutok a bálteremből. Ez túl sok volt. Végig futok a hosszú folyosón. Bevágtatok a liftbe. Fogalmam sincs hogyan működik. Nem elég egyszerűen megnyomni, hogy melyik emeletre akarok menni. Találomra végignyomkodom az összes gombot. Léptek zaja üti meg a fülem. Megnyomok egy kicsi, csillag alakú gombot, mire az ajtó végre elkezdett becsukódni. Ám olyan lassúsággal, hogy azt hiszem ott helyben kitépem az összes hajam. Még látok egy alakot, mielőtt végleg becsukódna. Szinte biztos, hogy ő jött utánam. Egyik kezemmel megszorítom a másikat. Meglepetésemre a lift nem felfelé vagy lefelé indult, hanem oldalra. Majdnem elestem. Pár perc múlva megáll, és az ajtó kinyílik. Egy nagy szoba tele könyvekkel, aztán az ajtó becsukódik. Újra megindul, ezúttal felfelé. Ebben a szobában órák százai hevernek. Mi ez a hely? A lift lefelé indul. Kinyílik az ajtó, és gyerek sírást hallok. Kezeimet a szám elé kapom. Kiságyakban csecsemők feküdnek. Rengeteg csecsemő. Elindulok, hogy kilépjek a liftből, de itt sem időzik sokáig. Az orrom előtt csukódik be az ajtó. Megint kinyílik, ezúttal az udvart látom. Nem kell több. Kilépek a hideg levegőbe. Megborzongok. Egy telefon fülkét pillanatok meg. Odafutok, és a fülemhez emelem a kagylót.
• Miért csinálod ezt? – kérdezi a hang. Exitus hangja.
• El kell engedned! – mondom.
• Maradj! Maradj velünk! Az egész örökkévalóság a tiéd lehet. Bármi a tiéd lehet.
• Nekem mindenem megvan.
  Hallgat.
• Fájni fog – mondja elkeseredetten.
• Tudom – suttogom, és lehorgasztom a fejem. Hogyne tudnám?
• Miért választod a fájdalmat?
• Mert ez is a részem, és várnak rám.
• Szóval döntöttél…
• Sosem volt kérdéses – válaszolom, és homlokomat az üvegnek támasztom.
• Biztos vagy benne?
• Igen.
• Ám legyen. Úgy is vissza fogsz térni. Egyszer mindenki visszatér – mondja, és a vonal megszakad. Nagyot sóhajtok. Leteszem a telefont. Lecsúszok a földre. Kezeimmel átölelem a térdeimet. Lehunyom a szemem. Nagy levegőt veszek. Lökést érzek a mellkasomban. Újabb lökés. Kezeimet a szívemre szorítom, és elakad a lélegzetem. Hirtelen minden elsötétül.

Kinyitom a szemem, de rögtön vissza is csukom. Éles fény vakít el. Pittyegő hangokat hallok közvetlenül magam mellől. Hunyorogva fordulok oda. Gépek. Egy…egy szívmonitor?

• Zoé! Istenem! Kicsikém. Ronald! Ronald, gyere! – kiabálja a hang. Hagyja abba! Úgy fáj a fejem. Mindenem fáj. A kezemből csövek állnak ki. Mi történt? Egy kéz simít végig az arcomon.
• Kicsim, végre felébredtél – suttogja, és szipog. Ránézek. Anya az. Szemei vörösek, és alatt sötét karikák húzódnak. Meggyötörtnek tűnik, olyan, mintha tíz évet öregedett volna. Egyszer csak egy kezet érzek a kezemen. Odanézek. Apu is itt van. Sír. Miért sír? Aztán minden eszembe jut. A busz. A baleset. A kastély. Igen. Emlékszem a kastélyra is. Valóságos volt. Már ott is tudtam, hogy mi történt. Tudtam mi vár itt. Igaza volt… Fájdalmas, de én akkor is élni akartam.
• Anya… a többiek? – kérdezem rekedten. A hangom olyan, mintha ezer éve nem szólaltam volna meg. Kiszáradt a szám. Anya apura nézett, aggodalmas pillantást váltottak.
• Majd később beszélünk róla, jó?
  Erőtlenül megrázom a fejem. Már úgy is tudom, csupán megerősítésre van szükségem. Ráadásul a remény halvány szikrája még él a szívemben.
• Kérlek!
  Anya sóhajt.
• Csak te élted túl…
  Hát persze… Mert csak én jöttem ki a kastélyból. A busszal éppen egy veszélyes útszakaszon haladtunk. Mi énekeltünk, és ugráltunk a sofőr pedig a sokadik kávéja után is alig bírta nyitva tartani a szemét. Az osztályfőnök egy könyvet olvasott. Szakadt az eső. Éppen úgy döntöttünk, hogy megállunk, amikor egy őz ugrott a busz elé. A sofőr elrántotta a kormányt. A busz megcsúszott és egyenesen a szakadék felé száguldott. A következő, amire emlékszem a ködös erdő. Meghaltunk. Én is meghaltam, de visszatértem… Mert élni akartam! Tudni akarjátok, milyen a halál? Elmondom. Csábító. Ha nem vigyázol, akkor rögtön magához édesget. Ígéreteket tesz: nincs fájdalom, nincs semmi, csak boldogság. Ajándékokat kínál. Ráadásul örökké nem menekülhetsz előle... „Ám legyen. Úgy is vissza fogsz térni. Egyszer mindenki visszatér.”