A felismerés villámcsapásként hatol
a tudatomban. Nem igazán tudom, hogy mi érte ezt el. Talán a
szörnyű ízű alkohol, de azt hiszem inkább a vér látványa.
Sosem bírtam a vért. Úgy érzem magam, mintha köd szállt volna a
tudatomra. Tudom, mit teszek és mélyen legbelül érzem, hogy nem
helyes itt lennem… Mégis maradok. Itt mindenki annyira jól érzi
magát, és én is boldog vagyok. De az élettelen holttest a lábaim
előtt csakis engem zavar. Az is lehet, hogy csak én látom. Úgy
tűnik, hogy a többiek tudomást sem vesznek róla. A nő kék
íriszei fennakadtak. A szájából vékony vércsík folyik egészen
az álláig. Selyem ruháját átitta a vér. A borospohár kicsúszik
a kezemből, és a földön megannyi szilánkra törik. A bor és a
vér összekeveredik.
Meg kell erőltetnem az elmémet, hogy
eszembe jusson hogyan kerültem ide. Kezemet a homlokomhoz emelem.
Ujjaimat fehér szatén kesztyű fedi, és az egyiken vörös rubin
gyűrű díszeleg. Abroncsos ruhám alja a földet söpri. Sőt, az
alját vér áztatja. Ijedten lépek egyet hátra, és egy mellkasba
ütközöm. Mélyet lélegzek. Nem kell megfordulnom. Tudom, hogy ki
áll mögöttem. A vendéglátónk. Ujjai lágyan a csuklómra
fonódnak, és a táncparkettre húz. Szembefordít magával, és
engem elkápráztat a tökéletessége. Nem. Nem. Nem. Most arra kell
koncentrálnom, hogy hogyan kerültünk ide. Szemeimet körbefuttatom
a báltermen. A többiek is mind itt vannak. Jól érzik magukat, és
szemükön mintha fátyol terülne el. Biztos vagyok benne, hogy
néhány perce én is pont így festettem. Ő vajon látja a
különbséget? Kérlek, ne vegye észre! Anna pörög el mellettünk,
és mosolyogva int nekem.
Gond van? – suttogja a fülembe,
és én összerezzenek. Megrázom a fejem. Egyre tisztábban
emlékszem. Csak még néhány perc…
Buszra szálltunk az osztállyal. Az
utolsó közös kirándulásunk lett volna. Viszont a sofőr
eltévedt, és valami ködös erőbe kerültünk. Sehol egy lakóház,
vagy világítás. Mindenki kezdett pánikba esni, de akkor
megpillantottuk a kastélyt. Több emelet magas, legalább hat.
Különböző szárnyai jobbra-balra szerteágaztak. Minden ablakon
keresztül fény szivárgott ki. Minden emeletet vízköpődémonok
díszítettek. Elámultam a részletesen kidolgozott szobroktól. Az
oszlopokat rózsák és más kúszónövények díszítették.
Megkérdezem őket, hogy tudják-e,
merre kell menni a panzióba – szólalt meg az osztályfőnök.
Kissé feszengve leszállt a járműről, és hamarosan elveszett a
ködben.
Elég hátborzongató egy hely –
jegyezte meg Jace a mögöttem lévő széken. Én nem gondoltam
így. Gyönyörűnek találtam. Csábítónak. Nem sokkal ezután
egy villám sújtott a közeli fába. Mindenki felsikított. Az eső
szakadni kezdett. Ezek után az osztályfőnökünk visszatért, és
az arca gondterheltnek tűnt.
A telefonok nem működnek –
közölte. – A panzió pedig egy napi út. Jól eltévedtünk –
szúrós pillantást lövellt a sofőr felé, aki behúzta a nyakát.
– De ezek a kedves emberek megengedték, hogy maradjunk éjszakára
– mosolygott. Nem voltam oda az ötletért, bármennyire is
tetszett a kastély. Mind összeszedtük a cuccunkat, és futva
mentünk a bejáratáig. Akár egy régi filmben, komornyik várt
minket. Frakkba volt öltözve, és haja hátra volt zselézve. Úgy
festett, mint egy pingvin.
Üdvözlöm önöket –
köszöntött minket. Mi meg csak makogni tudtunk, és nagy nehezen
kipréseltünk valamit a szánkon. Újabb komornyikok jelentek meg,
és elvették a csomagjainkat.
Kérem kövessen! Megmutatom a
szobáját – szólt, és mind más irányba indultunk. Zavarban
voltam az udvariasságuktól. Úgy éreztem magam, mintha a múlt
századba kerültem volna. Arra gondoltam, hogy a kastély biztos
gazdag nők és férfiak szórakozási helye, akik a régi időkbe
akarnak csöppenni. Bevezetett egy szobába, letette az ágy mellé
a bőröndömet, aztán kihátrált. Mielőtt becsukta volna az
ajtót, még azt mondta:
Egy óra múlva visszajövök.
Kérem, addigra készüljön el. Az ajtó mögött megtalálja a
fürdőt, a szekrényből pedig válasszon egy ruhát. Az uram
szeretne magukkal találkozni.
Értetlenül bólintottam, majd
magamra hagyott. Forró fürdőt vettem, aztán törölközőbe
csavarva a szekrényhez léptem. Rengeteg ruha volt benne. Mind báli
ruhák. Rövid, hosszú, abroncsos, uszályos. Elképedtem. Éppen
megpillantottam egy éjkék ruhát, amin a kövek megannyi
csillagnak tűntek. Lágyan omlott egészen a padlóig, és szinte
az egész hátamat megmutatta. A mellem alatt egy vékony öv
húzódott. Valamennyit engedni láttatott a dekoltázsomból, de
nem volt hivalkodó. Egyszerű volt, de gyönyörű. Fehér könyékig
érő kesztyűket vettem fel hozzá. Ezt a ruhát választottam. Ez
a ruha van most is rajtam.
Nem sokkal miután felvettem a ruhát,
egy szobalány kopogtatott az ajtón, és lágy hullámokat
varázsolt a hajamba, majd egy kék rózsát tűzött bele. Aztán
végig vezetett egy hosszú folyosón. Beszálltunk egy rozogának
tűnő liftbe. Rengeteg gomb volt rajta. Egy dolgozó szobába
léptünk, és láttam, hogy a többiek is ott voltak. Mindenkin
szép ruha volt. Vártunk már egy ideje, így az ablakhoz
lépkedtem, és kezemet az üvegre tapasztottam. Az eső annyira
zuhogott, hogy szinte ki se láttam. Emlékszem, hogy libabőrös
lettem, amikor az ajtó kinyílt, és belépett rajta a házigazdánk.
Megfordultam, és ezüst szemekbe fúródott a tekintetem.
Üdvözlöm önöket! A nevem
Exitus, az enyém a birtok és a kastély – mosolygott. Kedves
volt és megnyerő. Szinte mindenkit rögtön elvarázsolt.
Beszélgetni kezdett velünk. Én inkább távolabb húzódtam, és
hozzá se szóltam, csak figyeltem. Néztem az állán a mélyedést,
a szeme alatti anyajegyet, a hosszú szempilláit, a telt ajkait,
sötét haját. Túl tökéletesnek találtam a külsejét, mintha
csak most álmodtam volna meg őt. Rám pillantott. Ezüst szemeiben
érdeklődés csillogott. Lefejtette magáról két osztálytársnőm
karját, és elém lépkedett.
Gond van? – suttogta pont úgy,
mint az imént.
Kellene, hogy legyen? – húztam
fel egyik szemöldököm. Ajkaira féloldalas mosoly húzódott.
Gyengéden a kezébe fogta a kezem.
Hogy hívnak? Még be se
mutatkoztál.
A nevem Zoé.
Fény csillant a szemében.
Csodás név. Tudod mit jelent?
Egyik szemöldökömet felvontam.
Sosem érdekelt, hogy mit jelent a nevem. Megráztam a fejem.
Élet – suttogta.
Aztán mi történt? Exitus inasai
tálcán italokat hoztak és bár nem akartam inni, mégis
megtettem. Úgy éreztem mintha berúgtam volna, de nem szédültem
és nem csináltam semmi ostobaságot. Csupán jó kedvem támadt. A
többiek is így voltak vele. Minél többet ittunk a borból annál
kevesebbet beszéltünk arról, hogy haza kell mennünk és egyre
kevesebbet nyafogtak egyesek, hogy nem működik a mobiljuk. Egy idő
után el is felejtettem, hogy egyáltalán el kellene hagynunk a
kastélyt. Most pedig itt táncoltam a bálterem közepén, vele. Az
időérzékemet már rég elveszítettem. Vajon mennyi idő telt el
azóta, hogy itt vagyunk? Egy óra? Kettő? Talán egy egész nap?
Érdekes vagy – szólal meg.
Ijedten pillantok rá.
Nem értem – erőltetek egy apró
nevetést. Nem túl meggyőző.
Miért küzdesz?
Megdermedek. Mind a ketten megállunk.
Körülöttünk folytatják a táncot, csak mi állunk.
Itt mindened megvan. Boldog vagy.
Nem kell félned, nem érzel fájdalmat – mondja és végig fogva
tart a tekintetével.
Haza akarok menni – suttogom.
Miért?
Mert ez csak illúzió.
Nem az. Valódi. Ez a mi
valóságunk. Nézz csak köbe. Mind boldogok.
Én… – kezeimmel eltolom
magamtól, és futni kezdek. Egy percre megállok és szemeimmel
barátnőmet keresem.
Anna – kiáltom, amikor végre
észreveszem. Megfogom a kezét, és elszakítom a táncpartnerétől.
Mi az? – mosolyog rám.
El kell mennünk!
De én nem akarok – ráncolja a
homlokát.
Haza kell mennünk. Anyukád
biztos nagyon aggódik érted. Szóljunk a többieknek, és
induljunk – kérlelem. Megrázza a fejét.
Sajnálom Zoé, de a többiek sem
akarnak elmenni.
Micsoda? De hiszen…- hebegek. –
Emlékeztek? Emlékeztek, hogy mi történt?
Anna nem válaszol, de a kezeit kezdi
tördelni. Szóval igen. Ő legalábbis biztosan emlékszik.
Miért nem maradsz velük? –
Megfogja a kezemet. – Annyira jó itt – mosolyog. Elrántom a
kezem. Kifutok a bálteremből. Ez túl sok volt. Végig futok a
hosszú folyosón. Bevágtatok a liftbe. Fogalmam sincs hogyan
működik. Nem elég egyszerűen megnyomni, hogy melyik emeletre
akarok menni. Találomra végignyomkodom az összes gombot. Léptek
zaja üti meg a fülem. Megnyomok egy kicsi, csillag alakú gombot,
mire az ajtó végre elkezdett becsukódni. Ám olyan lassúsággal,
hogy azt hiszem ott helyben kitépem az összes hajam. Még látok
egy alakot, mielőtt végleg becsukódna. Szinte biztos, hogy ő
jött utánam. Egyik kezemmel megszorítom a másikat.
Meglepetésemre a lift nem felfelé vagy lefelé indult, hanem
oldalra. Majdnem elestem. Pár perc múlva megáll, és az ajtó
kinyílik. Egy nagy szoba tele könyvekkel, aztán az ajtó
becsukódik. Újra megindul, ezúttal felfelé. Ebben a szobában
órák százai hevernek. Mi ez a hely? A lift lefelé indul.
Kinyílik az ajtó, és gyerek sírást hallok. Kezeimet a szám elé
kapom. Kiságyakban csecsemők feküdnek. Rengeteg csecsemő.
Elindulok, hogy kilépjek a liftből, de itt sem időzik sokáig. Az
orrom előtt csukódik be az ajtó. Megint kinyílik, ezúttal az
udvart látom. Nem kell több. Kilépek a hideg levegőbe.
Megborzongok. Egy telefon fülkét pillanatok meg. Odafutok, és a
fülemhez emelem a kagylót.
Miért csinálod ezt? – kérdezi
a hang. Exitus hangja.
El kell engedned! – mondom.
Maradj! Maradj velünk! Az egész
örökkévalóság a tiéd lehet. Bármi a tiéd lehet.
Nekem mindenem megvan.
Hallgat.
Fájni fog – mondja
elkeseredetten.
Tudom – suttogom, és
lehorgasztom a fejem. Hogyne tudnám?
Miért választod a fájdalmat?
Mert ez is a részem, és várnak
rám.
Szóval döntöttél…
Sosem volt kérdéses –
válaszolom, és homlokomat az üvegnek támasztom.
Biztos vagy benne?
Igen.
Ám legyen. Úgy is vissza fogsz
térni. Egyszer mindenki visszatér – mondja, és a vonal
megszakad. Nagyot sóhajtok. Leteszem a telefont. Lecsúszok a
földre. Kezeimmel átölelem a térdeimet. Lehunyom a szemem. Nagy
levegőt veszek. Lökést érzek a mellkasomban. Újabb lökés.
Kezeimet a szívemre szorítom, és elakad a lélegzetem. Hirtelen
minden elsötétül.
Kinyitom a szemem, de rögtön vissza
is csukom. Éles fény vakít el. Pittyegő hangokat hallok
közvetlenül magam mellől. Hunyorogva fordulok oda. Gépek. Egy…egy
szívmonitor?