Tartalom:
"Rose, a montanai Szent Vlagyimir Akadémia dampyr testőrtanonca az érettségi előtt nemcsak a biztonságos akadémia, de az Egyesült Államok területét is elhagyja, hogy felkutassa strigává változtatott szerelmét, Dmitrijt. Az Oroszországba, Szibéria déli részére tévedt Rose-t szerelmén kívül ígérete hajtja: nem hagyhatja életben az élőhalottá, kegyetlenné vált kedvesét. Meg kell ölnie őt…
Oroszországban azonban minden más, mint az óceán másik oldalán. Rose nemcsak strigákba botlik, de találkozik a morák ember-szövetségeseivel is, az Alkimistákkal, megismerkedik Dmitrij családjával, összefut egy lélekmágus-árnyékcsókolta kötelék-párossal, ráadásul állandóan a nyakán lóg egy vélhetően illegális kereskedelmet folytató, láthatóan kivételes hatalommal bíró üzletember is, Abe Mazur. Képes lesz-e Rose végrehajtani ígéretét vagy (szó szerint) feladva életét maga is strigává lesz? Netán egy élőhalott vérszajhája? Ki ez a titokzatos Abe, a vénember? S ha mindez nem volna elég, meg tudja-e menteni a távolból barátnőjét, Lissát egy ellenséges bűbáj hatásától?"
Véleményem:
Kicsit gondba vagyok ezzel a kötettel... Először is ez az egyik kedvencem és ebben a kötetben vannak a legkedvencebb jeleneteim. *-* Másrészt viszont az elejét nagyon untam és elég nehezen indultak be az események. XD Viszont sok gondolkodás után arra jutottam, hogy valószínűleg azért untam az elejét, mert nagyon vártam már, hogy megjelenjen Dimitrij. Aztán amikor végre megjelent: Ahw! Kész voltam. Én nagyon bírtam a striga Dimitrijt. XD Tetszett, hogy most ilyen gonoszkás volt és egy tök más személyiséget kapott. Mondjuk az tény, hogy néha én is fogtam a fejemet és magamban mondogattam: Mi ez a viselkedés Dimitrij? Te nem ilyen vagy! XD
Rose tépelődése is tetszett és nekem az is bejött, hogy egy bizonyos időre kissé elvesztette a józan ítélőképességét. :D
De nem csak Rose és Dimitrij volt teljesen más ebben a kötetben. Lissa sem bírt a vérével. Teljesen ledöbbentett a viselkedése... Éppen ezért ebben a kötetben nem is bírtam őt. (Szegény Christian...)
Természetesen ebben a részben is bővül a szereplő gárda. Megismerhetjük Dimitrij családját, Sidney Abet, egy lélekhasználó - árnyékcsókolta párost stb. Az új szereplők többségét az ember rögtön megszereti és jó néhányukkal a későbbiekben is találkozhatunk. Talán ez az egyik legsötétebb hangulatú kötet. Kissé depresszív és elég komor, de azért az elengedhetetlen Rose, humor és szarkazmus itt is megtalálható. :D
Drámai, romantikus, komor, izgalmas, fordulatos, enyhén humoros és megható. *.*
Ami nagyon tetszett:
A híd!!!!! *-* Nagyon imádom azt a részt!
A levél. :D
Ami nem tetszett:
Ebben a kötetben nagyon nem bírtam Lissat... XD De azért a végére megbocsájtottam neki. :D
Idézet:
Spoilert tartalmaz!!!
"– Rose, ne! – Valódi rettegést hallottam Dmitrij hangjában. Ha elveszít engem, akkor eltűnök. Semmi strigaság. Semmi felébredés. Ahhoz, hogy átváltozzak, a vérem megivásával kell megölnie, majd vérrel kell megitatnia. Ha leugrom, a víz öl meg, nem a vérveszteség.
Már rég halott leszek, mire megtalál a folyóban.
– Kérlek! – könyörgött. Szomorúan csengett a hangja, ami megdöbbentett. Belefacsarodott a szívem. Túlságosan emlékeztetett az élő Dmitrijre, aki nem volt szörnyeteg. Arra, akinek fontos voltam, aki szeretett, aki hitt bennem és szeretkezett velem. Ez a Dmitrij, akire ezek
közül egyik sem volt igaz, tett két óvatos lépést előre, majd ismét megtorpant. – Nekünk együtt kell lennünk.
– Miért? – kérdeztem halkan. A hangomat elvitte a szél, de Dmitrij meghallotta.
– Mert akarlak.
Szomorú mosolyt vetettem rá, azon töprengve, találkozunk-e még a halottak földjén. – Rossz válasz – közöltem vele.
És elrugaszkodtam.
Dmitrij azonnal ott termett azzal az elképesztő strigasebességgel, amikor zuhanni kezdtem. Odanyúlt, elkapta az egyik karom, és visszarángatott a korlátra. Nos, félig visszarántott. Csak egy részem volt biztonságban; a fél testem még mindig a víz felett lógott.
– Ne küzdj ellenem! – mondta, miközben a karomat húzta.
Ő maga is kiszolgáltatott testhelyzetben volt ott a korlát fölé görnyedve, miközben megpróbált eléggé áthajolni rajta, hogy meg tudjon tartani.
– Engedj el! – kiabáltam vissza.
De Dmitrij túl erős volt, és sikerült legnagyobbrészt átrángatnia a korláton annyira, hogy már nem forogtam annak a veszélyében, hogy ismét lezuhanok.
Szóval az van, hogy mielőtt elrugaszkodtam, tényleg meg akartam halni. Elfogadtam ezt a helyzetet. De arra is számítottam, hogy Dmitrij pontosan valami ilyesmivel fog próbálkozni. Egyszerűen ennyire gyors és ennyire ügyes. Ezért markoltam szorosan a karót a szabadon lógó kezemben.
A szemébe néztem. – Mindig szeretni foglak.
Majd a mellkasába döftem a karót.
Nem volt olyan precíz a mozdulatom, mint szerettem volna, mert gyakorlottan kitért előle. Erőlködnöm kellett, hogy elég mélyen a szívébe hatoljak, bizonytalan voltam abban, hogy ebből a szögből sikerülni fog. Majd abbahagyta a küzdelmet. Döbbenten meredt rám, a
szája szinte mosolyra kunkorodott, még ha komoly, fájdalmas mosolyra is.
– Ezt kellett volna mondanom… – zihálta.
Ezek voltak az utolsó szavai.
A sikertelen kísérletétől, hogy kitérjen a karó elől, elveszítette az egyensúlyát. A karó mágiája elernyesztette, megbénította – a reflexeit is.
Dmitrij lezuhant."
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése