Kötelék

Tartalom:
"Amikor ​a harmincéves tanárnőnek, Anna Emersonnak nyári munkát ajánl a Callahan család, hogy tanítsa a fiukat a Maldív-szigeteken bérelt nyaralójukban, gondolkodás nélkül rábólint a trópusi munkanyaralásra. T.J. Callahannek viszont semmi kedve elutazni. Már majdnem tizenhét éves, és ha a súlyos betegsége nem lett volna elég, az első tünetmentes nyarát a szüleivel és rengeteg tanulnivalóval kell töltenie.
Anna és T.J. egy hidroplánon közelítenek az úti céljuk felé, hogy csatlakozzanak a szülőkhöz, amikor a pilóta végzetes szívrohamot kap, ők pedig az Indiai-óceánba zuhannak. Szerencséjükre, kisodródnak egy sziget partjára. De bármennyire is idillikusnak tűnik a hely, gyorsan kiderül, hogy lakatlan, nincs ivóvíz és élelem, sem menedék. Csupán egyetlen céljuk lehet, hogy életben maradjanak, amíg megmentik őket.
A napokból azonban hónapok, sőt évek lesznek, s miközben megtanulják, hogyan gondoskodjanak magukról, Anna rájön, bármilyen veszélyek leselkednek is rájuk a szigeten, az a legnagyobb, hogy T.J. időközben kamaszból férfivá érett."

Én és a könyv:
Már nagyon sokszor láttam a borítót, de sosem olvastam el a tartalmat.

Véleményem:
Sajnos rá kellett jönnöm, hogy nálam a borító vagy a cím tényleg nagyon sokat számít. xD
Ahogy fentebb említettem: Már sokszor láttam a borítót. De sosem volt elég figyelemfelkeltő, hogy elolvassam a tartalmat.
Aztán láttam egy idézetet valamelyik facebook-os oldalon, ami felkeltette az érdeklődésemet és rávettem magam, hogy elolvassam.
Első gondolat: Tisztára, mint a Kék lagúna. Óh, hogy én azt mennyire szerettem kiskoromba! Muszáj elolvasnom!!!! MUSZÁÁÁJ!
Szóval nagyon gyorsan sort is kerítettem rá.

A véleményem pedig a következő:
Igazából jobbat vártam volna. Úgyhogy egy picit csalódott vagyok. Lehet, hogy túl nagyok voltak az elvárásaim.
Egyébként rossznak se mondanám. Sőt egyszer nagyon is jó regény volt.
Hamar a végére tudtam érni. Mindig tudni akartam, hogy mi fog következni a további oldalakon.
Tetszett, hogy reális. Tetszett, hogy nem csak a cukiságokat írja le, hanem bizony azt is, hogy a főszereplőnek nagyon kell pisilne, lebetegedett vagy, hogy megjött neki a menstruációja. Hiszen ezek olyasmik, amik jelen vannak és nem lehet megfeledkezni róla a valóságban.
Viszont én kicsit hiányoltam a több és érzelmesebb belső monológokat.
Illetve néha túl gyorsnak éreztem az időbeli ugrásokat is.
A fő bajom viszont megint talán az volt, hogy a szereplőket nem tudtam 100%-ig megszeretni.
T.J. aranyos volt és néha még vicces is. Anna pedig egy kedves, komoly és türelmes ember. De nem éreztem úgy, hogy túl közel kerültek volna a szívemhez. Szerintem ahhoz képest, hogy csak ők ketten voltak, túl keveset tudtam meg róluk.
Illetve néha vissza kellett lapoznom, meeeert nem mindig tudtam, hogy most kinek a szemszögét olvasom.
A két szemszög nálam nem igazán különült el egymástól. A szereplők eléggé ugyanolyan stílusúak voltak.
Szóval jó volt, jó volt… De nekem nem vált kedvencemmé és nem állok be az imádók sorába.

Ami nagyon tetszett: 
Gyorsan haladtam vele.

Ami nem tetszett:
Néha abszurd dolgok történtek.
Plusz még néhány apróság.

Idézet:
"A vacsora mindig különleges, ha te magad ölted meg, és nem az ölt meg téged."

"– Callahan, szétrúgom a segged. 

– Tényleg? Te és milyen hadsereg még? 

Lehetett vagy ötven kiló. Mindketten tudtuk, hogy senki seggét nem rúgja szét. 

– Ne légy pökhendi! Nemsokára kitalálom majd, hogyan kapjalak el. 

Nevetve mondtam: 

– Ó, Anna, rettegek. 

Azt azonban nem vallottam be, hogy egyetlen érintésével térdre kényszeríthetne, ha jó helyen érint. 

Azon töprengtem, vajon tudja-e ezt."

"– Nem értem, hogy Csonti miért mászott oda be meghalni. 

– Csonti? 

– Úgy érzem, nevet kellene adnunk neki. A Csonti még mindig jobb, mint a Fazon a kunyhóból."