Forbidden ​– Kimondhatatlan

Tartalom: 
"A szerelem nem ismer határokat…

Lochant és Mayát a testvéri szálakon túl mindig is mély barátság fűzte egymáshoz. Mivel alkoholista anyjukra nem számíthatnak, közösen nevelik három kisebb testvérüket. Ez a megpróbáltatásokkal teli élet – és a köztük lévő tökéletes összhang – a megszokottnál jóval közelebb hozza őket egymáshoz.

Olyan közel, hogy végül egymásba szeretnek.

Lochan és Maya tudja, hogy a kapcsolatuk vállalhatatlan, és nem folytatódhat tovább. Ám tehetetlenek, mert amit éreznek, az semmihez sem fogható…"

Én és a könyv: 
Azóta vártam, hogy elolvashassam ezt a könyvet, hogy kb. három-négy éve (de lehet, hogy még ennél is több) láttam róla egy blogbejegyzést.

"A szemed becsukhatod, 

hogy ne lásd, amit nem akarsz látni, 

de a szíved nem csukhatod be, hogy ne érezd, 

amit nem akarsz érezni. "

Véleményem: 
Szóval ahogy fentebb írtam; Ez számomra egy nagyon várt könyv volt.
De aztán megjelenés után mégsem rohantam, hogy megvegyem, mert ennyi év után az én ízlésem is átalakult. Húztam-halasztottam a megvételt, míg végül anyu egyik barátnőjének a polcán megláttam.
Na, mondom akkor én ezt most lenyúlom. xD
Hát öhm…
Hagytam, hogy egy ideig érlelődjön bennem ez az értékelés.
Igazából nem nagyon tudom, hogy mit kéne éreznem vagy gondolnom.
Még csak azt se nagyon tudom, hogy mi a véleményem. xD
Azt tudom, hogy nem igazán tetszett. De, hogy konkrétan miért nem? Hát...
Olyan semleges számomra és nehezen tudom csak megfogalmazni, hogy mit gondolok.
Maga a könyv szép és jó. Mármint az írónő stílusával minden rendben van. Jól tudja érzékeltetni a drámaiságot és nagyon szépen fogalmaz stb.
A történet bizonyos szintű megbotránkoztató hatásával pedig tisztában voltam. A tartalom is írja, hogy itt bizony a vérfertőzés lesz a téma.
Ezzel így nem is volt gond.
Azt hiszem számomra az volt a legzavaróbb, hogy egyik szereplőt sem tudtam megkedvelni.
Lochan kész idegi roncs, ami mondjuk nem csoda… A nagyobbik fiú testvérük - Kit - szemtelensége nálam is kiváltotta volna az agressziót. Egy ilyen anyával pedig folyton veszekednék. A nő viselkedése gusztustalan és az a legrosszabb, hogy a valóságban is léteznek ilyenek. Arról nem is beszélve, hogy Lochan-nek kell betöltenie a családfő szerepét, ami egy ennyi idős embernek nagy teher. De az ellentmondásossága néha már kivágta nálam a biztosítékot. (Jó, persze egy bizonyos mértékig érthető volt. De voltak olyan szituációk, amikor csak néztem, hogy szerintem feleslegesen balhézott annyira.)
Maya meg… Nos ő egyszerűen nem volt szimpi.
Plusz a kapcsolatukhoz képest én nagyon óvatlannak éreztem őket…

Ebben a témában a Virágok a padláson ezerszer jobban tetszett. 

Ez a könyv lelkileg sem viselt meg annyira. Nem sírtam, míg a fentebb említett sztorinál igen. Bár amikor a történet a tetőpontjára hágott az nagyot ütött. 

Szóval végül is nem volt rossz, de engem nem szippantott magával.

Ami nagyon tetszett: 

Szép megfogalmazás.

Ami nem tetszett: 

Nem voltak szimpik a karakterek.

Idézet:
"Ő az én lelki társam, az éltető oxigén, az egyetlen ok, ami miatt reggelente érdemes felkelnem."

"A több millió ember közül, aki benépesíti ezt a bolygót, ő az egyik a kevés kivétel közül, akit soha nem kaphatok meg. És ezt el kell fogadnom. Akkor is, ha ez az érzés, akár a sav a fémet, lassan szétmarja a lelkemet."

"Azt hiszed, senki nem ért téged, mondanám szívem szerint, de tévedsz. Én megértelek. Nem vagy egyedül."

"– Nem tettünk semmi rosszat! Miért lenne szörnyűség, hogy szeretjük egymást, ha senkinek sem ártunk vele?
(…)
– Nem tudom – suttogja. – Ez egyszerűen iszonyú, és mégis… annyira jó!"