"Sötét, romantikus és felejthetetlen könyv a Szépség és szörnyeteg felnőtté vált rajongóinak.
Az év utolsó éjszakája. Beköszönt a tél, és a Goblinkirály kilovagol, hogy feleséget keressen magának…
Liesl a varázslatos és veszélyes Goblin királyról szóló legendákon nőtt fel, amelyek elragadták a lelkét, a szívét, és ihletet adtak, hogy zeneműveket komponáljon. Mára Liesl már tizennyolc éves, a családi fogadó körül segít, és a zene köré szőtt gyermekkori álmai és képzelgései semmivé lettek.
Ám amikor a Goblin király elrabolja a húgát, Liesl számára nincs más út, mint utána menni az Alvilágba, hogy megmentse. Megérkezve e különös, magával ragadó világba, amelyet egy rejtélyes férfi ural, hamarosan lehetetlennek látszó döntést kell hoznia. Az idő és az ősi törvények ellene dolgoznak, és Lieslnek meg kell tudnia, ki ő valójában, mielőtt a sorsa beteljesedne.
A zenével és varázslattal teli könyv egy olyan világba ragad magával, amit nem lehet könnyen elfelejteni."
Én és a könyv:
Egyszerűen érdekelt a tartalom alapján.
Véleményem: Sajnos inkább negatív élmény volt ez a regény és csalódott voltam a befejezés után.
A történettel az volt a legnagyobb gondom, hogy néha nagyon kuszának és zavarosnak éreztem. Illetve olykor csapongónak.
Az egyik pillanatban még mindenki nyugodt, a másikban már világfájdalom vagy épp dühkitörés...
A szereplők maguk sem tudják milyenek valójában vagy, hogy milyenek akarnak lenni.
Sokszor arra gondoltam, hogy ezek tuti valamiféle tudathasadásban szenvednek.
Ez pedig számomra kisebbféle káoszt eredményezett és sajna nem a jobbik fajtát.
A tetteik, gondolataik ellentmondásosak voltak és ez többnyire unszimpatikussá tette őket.
Meg néha rá se jöttem mit miért tesznek, mert nincs rendesen megmagyarázva. Sejteni sejtjük, hogy valószínűleg az volt az ok, ami... De nincs konkrétan kijelentve. Ez pedig engem zavart.
Konkrétumokat szerettem volna.
Igazából a történet egészen a II. rész végéig magával ragadó volt. (Mondjuk néha itt is voltak pillanatok, amikor felvontam a szemöldökömet. De nem volt vészes. )
Meg volt a sötét atmoszférája, ami vonzott olvasás közben.
Imádtam, hogy a Goblin király játékos, gonosz, fortélyos, de mégis valamiért vonzó stb.
Tudni szerettem volna mi a célja, ki ő és milyen a világa. Megjegyzem a goblinok világa érdekes volt és erről olvastam volna többet is. De helyette inkább karakter szenvedést kaptam, de azt dögivel.
Az eleje nagyon emlékeztetett arra a régi filmre, ami kiskorom kedvence volt – A fantasztikus labirintus.
De utána valahogy elnyújtott lett és érdektelen. Szinte Semmiről sem szólt az egész.
A szereplők csak szenvedtek, hisztiztek és olyasmiken agyaltak, ami engem nem érdekelt.
Plusz a zene hatalmas szeretete is sok volt nekem.
Ez persze az én bajom, hisz szeretek ugyan zenét hallgatni, de ilyen mélységekig nem érint a dolog. Gondolom valakinek, akik szintén zenélnek, esetleg maguk is komponálnak, azoknak ez a rész biztos jobban tetszett.
A következő rész nem mondhatnám, hogy érdekel. Azért sem, mert nekem ez a befejezés így tetszett.
Ami nagyon tetszett:
Alap ötlet.
Ami nem tetszett:
Szereplők.
Unalmassá vált.
Idézet:
"– A sötétben elsuttogott kívánságainknak következményei vannak, és a Gonosz mindig behajtja a számlát."
"– Nem vagyunk-e mind rabjai egy-egy magunk készítette labirintusnak? – kérdezte könnyed hangsúllyal a Goblinkirály.
– Nem elég, hogy király, filozófus is! – morogtam. – Milyen bájos!
– Bájosnak találsz, Elizabeth? – kérdezte bársonyosan doromboló hangon.
Kerestem az arcában a szelíd ifjút, legalább a nyomát,
valamit, amibe kapaszkodhatok. Sehol nem találtam.
– Nem."
"Az élet több, mint a lélegzet, több, mint a vér. Annyi, mint ízlelni, érinteni, látni, hangot adni, szagolni."
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése