Az ifjú kiválasztottak

Tartalom:
"Van ​ki gyűlöl minket, akasztófára való zsiványként gondol ránk.
Van ki retteg tőlünk, démonnak tart, máglyára vetne mindannyiunkat.
Van ki bálványoz minket, az istenek gyermekeinek vél.
De egy sincs, ki ne hallott volna rólunk.

Elegem van belőle, hogy kihasználnak, bántanak, aztán félrelöknek.

Adelina Amouteru túlélte a vérlázat. Egy évtizede már, hogy a halálos betegség végigsöpört az országon. A fertőzöttek többsége meghalt, és sok gyereken, aki túlélte, furcsa nyomot hagyott a betegség. Adelina fekete haja ezüstössé vált, a szempillája kifehéredett, és csak egy szabálytalan forradás maradt ott, ahol korábban a bal szeme volt. Durvalelkű apja szerint ő egy malfetto, irtóztató, utálatos teremtmény, aki szégyent hoz a családjukra, és a boldogulásuk útjában áll. De a pletykák szerint, a láz túlélői közül néhányan nem csak forradásokkal lettek gazdagabbak – úgy tartják, néhányan rejtélyes hatalomra tettek szert, és bár a kilétük titokban maradt, úgy kezdték emlegetni őket, hogy a kiválasztott ifjak.

Teren Santoro a királynak dolgozik. Az Inkvizíció fejeként az ő feladata felkutatni a kiválasztott ifjakat, hogy elpusztítsák őket, mielőtt még ők pusztítják el az országot. Veszélyesnek és bosszúszomjasnak tartja a kiválasztott ifjakat, de lehet, hogy a legsötétebb titkot maga Teren rejtegeti.

Enzo Valenciano a Tőr Társaságának vezetője. A kiválasztott ifjaknak ez a titkos társasága kutat a hozzájuk hasonlók után, hogy előbb találjon rájuk, mint az Inkvizíció. De Adelina személyében a Tőrök olyasvalakire bukkannak, aki olyan hatalommal rendelkezik, amihez hasonlót még nem láttak.

Adelina hinni akar benne, hogy Enzo az ő oldalán áll, és Teren az igazi ellenség. Hármójuk sorsa szorosan összefonódik, és noha eltérő célokért küzdenek, mindhármuk harca nagyon is személyes. Egy dologban viszont mindannyian egyetértenek: Adelina olyan képességekkel rendelkezik, amik nem valók erre a világra. A szívében bosszúra szomjazik a sötétség. És ég benne a vágy, hogy elpusztítson mindenkit, aki az útjába áll.

Most én jövök! Én használok ki másokat! Én fogom bántani őket!

De függetlenül attól, mit gondoltak róluk, a nevüket mindenki ismerte. A Kaszás. Magiano. A Széljáró. Az Alkimista. Az ifjú kiválasztottak."

Én és a könyv:
Marie Lu írta, szóval egyértelmű volt, hogy elolvasom. :D

"Van, ki gyűlöl minket, akasztófára való zsiványként gondol ránk. 

Van, ki retteg tőlünk, démonnak tart, máglyára vetne mindannyiunkat. 

Van, ki bálványoz minket, az istenek gyermekeinek vél. 

De egy sincs, ki ne hallott volna rólunk. 

– Ismeretlen forrás az ifjú kiválasztottakról –"

Véleményem:
Imádtam Marie Lu, Legenda trilógiáját. Mi több, nekem az volt az első disztópiám. Így nem volt kétséges, hogy ezt a kötete is megszerzem.
Hát, hű…
A kettőt össze sem tudom hasonlítani. Őszintén mondom, hogy számomra olyan volt, mintha ezt nem is ő írta volna.
Viszont nem rossz értelemben.
Az Ifjú Kiválasztottak egy sokkal komorabb történet. Sokkal sötétebb, kegyetlenebb karakterekkel.
Sokkal durvább alap helyzettel. Pedig a Legenda sem volt egy leányálom és ott is voltak komoly helyzetek. De annak az első része még kicsit lazább volt. Itt viszont rögtön beledobnak a közepébe és olvashatjuk, hogy milyen nehéz sorsuk van a betegségből felépült fiataloknak.

Ugyanis a király és a királynő szinte hadjáratot indít ellenük. A nép nagy része pedig gyűlöli őket, mivel úgy gondolják miattuk nehezebb az ő életük is és minden rossz miattuk van.
A főhősnő sem igazán hősnő.
Ő nem megmentő. Nem célja a birodalom megváltása, a sorstársai megmentése. Persze van benne jóság és tettvágy, de a személyisége sokkal inkább hasonlít egy főgonoszéhoz.
Ez pedig tetszett.
Végre nem egy olyan lányt kaptunk, akit ugyan egész életében bántottak, de ő mégis egy Szent aki szeretne mindenkit megóvni.
Teljesne természetesnek éreztem azt is, amit a húga iránt érzett olykor. (Nem volt ugyan szimpatikus tulajdonsága, de ez tette valódivá.)
Adelina-ban sok sötétség rejtőzik.
Enzo pedig kellően szigorú és hűvös volt. Mondjuk őt tovább tartott megkedvelnem.
Hisz a viselkedése hűvös, szigorú és zárkózott. Olvasóként sem nagyon tudhatjuk mi jár épp a fejében, csak következtetni tudunk.

A sztori pörgős, gördülékeny(ha épp leülepszik, sem unalmas) és szép kis világot kapunk, amiről remélhetőleg később többet is megtudunk.
A könyv vége pedig eszeveszett módon kiakasztott.
Háromszor is elolvastam, hogy hátha valamit elnéztem és ha nem vonaton ültem volna biztos hangosan felkáromkodom.

Ami nagyon tetszett:
Az alap és a kegyetlenség.

Ami nem tetszett: 
Egyelőre nem érzem túl közel magamhoz a szereplőket.

Idézet:
"Légy önmagad, mondta egyszer Violetta, mikor hasztalan próbáltam elnyerni apám szeretetét. De ez is olyasmi, amit csak mondogatnak az emberek, de senki sem gondolja komolyan. Senki sem akarja, hogy az légy, aki valójában vagy. Azt akarják, hogy olyan legyél, amilyennek ők szeretnének."

"Azt hitték, távol tarthatnak, de nem számít, hány zárral védik a kaput. Mindig van egy másik ajtó is."

"Szeretni annyi, mint félni. Megijeszt, halálra rémít, hogy mi történhet a szeretteiddel. Csak gondolj be a lehetőségekbe! A szíved elszorul a gondolatra? Hát, barátom, ez a szeretet. És a szeretet rabszolgává tesz minket, mert nem szerethetünk félelem nélkül."